Európában a gazdaság fejlődése váltotta ki az első kamarák megalakítását a legnagyobb kereskedelmi központokban a XV. században, amelyek elsődleges célja a kereskedelem fejlesztése és a piaci viselkedési normák betartatása volt. A napoleoni reformok következtében a kamarai rendszer elterjesztésével a 19. század elején a különböző európai országok kamarái sorra kaptak “köztestületi rangot”.
Magyarországon az első kamarát Fiuméban alakították az üzletemberek (1811. francia megszállás), de az igazi térhódításuk csak az első kamarai törvény a Kossuth kormány általi előkészítését, majd érdekes módon császári pátenssel, 1850. évi hatályba lépését követően történt. A dualizmus korában a kamara igen jelentős gazdaságszervező, fejlesztő szerepet látott el, kezdeményezte a tőzsdék, szabad raktárak, a Nemzeti Bank létrehozását, fellépett a mezőgazdaság fejlesztéséért.
A kamarai rendszer fejlődése miatt új törvény vált szükségessé, amelyet Gróf Andrássy Gyula miniszterelnök 1868. március 30-án terjesztett be a képviselőházba. A törvény megnövelte a gazdasági kamarák autonómiáját, s megtartotta az 1850. évi törvény rendelkezéseit a kötelező kamarai tagságról. A törvény alapján a kamarai közösség területi egységenként szerveződött újjá, egy-egy régió nagyobb centrális városa körül.
Az egymástól külön dolgozó kamarák 1871. december 16-18. között megtartott első egyetemes gyűlésükön döntöttek országos együttműködésükről és meghatározták a kamarák fejlődési irányát. Ezen időszakban a kamarák valamennyi térségben a kormányzat legfontosabb partnereivé váltak. A kamarai hatáskör az 1898. évi LXIX. és az 1907. évi III. törvénycikk révén tovább bővült, meghatározva a kamarák szerepét az állami iparfejlesztési tevékenységben (jogosítványok a közszállítás, közmunkák lebonyolításában, felügyelet a tiszta verseny felett, vámmentességi kérelmek véleményezése, adómentes kontingensek meghatározása stb.).
1945-ben hazánkban újjáalakultak a gazdasági kamarák, így hét területi kamarára támaszkodott a kamarai rendszer. A Magyar Köztársaság 1948. évi, a Magyar Kereskedelmi Kamaráról szóló rendeletét követően 1949-től lényegében befagyott a kamarai élet, a rendszert teljesen szétverték, javait államosították, egykori vezetőit üldözték. A kamara csak 1968-ban alakult meg ismét névleg, akkor mint a nagy állami külkereskedelmi cégek szervezete. Érdemi működés nélkül teltek az évek az 1980-as évtizedig, amikor is a reformfolyamatok felgyorsulása kitágította a kamara lehetőségeit. A Magyar Kereskedelmi Kamara élt ezzel és robbanásszerű fejlődésnek indult. Rohamosan nőtt a taglétszám, a kamara teljesen függetlenedett az államapparátustól és a kamarai média pl. Heti Világgazdaság, Napi Világgazdaság a reformeszmék hordozóivá váltak és nagy befolyásra tettek szert.
Új mérföldkőnek számít a kamarák történetében az 1990. év, amikor a Magyar Gazdasági Kamara szövetségi kamarává alakult és a kamarai közösség bázisává a hat regionális kamara vált.
A gazdasági kamarákról szóló 1994. évi XVI. törvény a magyar közjogi hagyományokat, illetve a modern európai gyakorlatot követve – több mint negyven év után – újból intézményesítette a köztestületi gazdasági kamarákat. A törvény kimondta, hogy a gazdasági kamarák hivatása a gazdaság fejlődésének és szerveződésének előmozdítása, az üzleti forgalom fellendítése, a piaci magatartás tisztességének garantálása, valamint a gazdasági tevékenységet folytatók általános, együttes érdekérvényesítésének segítése. A kamarai törvény szerint a kamarák köztestületek voltak, a működésük önkormányzati elven alapult. A cégek, vállalkozók kamarai tagsága automatikus lett.
Sajnos, a törvényt a Horn kormány több ponton megsértette, nem adta vissza az államosított kamarai ingatlanokat, és nem biztosította a működés elkezdéséhez szükséges pénzügyi alapokat. A politika 1996-ig tüzelte a vállalkozásokat a kamara ellen – nyilvánvalóan a fiatal demokráciában a politika nem nézte jó szemmel a gazdaság önkormányzati szervezetét, féltette hatalmát.
A helyzet 1996-ban gyökeresen megváltozott, addig az állam által ellátott közigazgatási, és közfeladatok tömegét adták át a kamaráknak – finanszírozás nélkül. A kamarai rendszer e feladatokat rendbe tette, kialakította az eljárás rendeket, a szolgáltatásokat minden városba decentralizálta, mindez milliárdos nagyságrendű kiadásokkal járt.
Az 1998-as választásoknak a FIDESZ olyan választási programmal futott neki, amelyben a kamarai rendszer további erősítése szerepelt, azonban a választási győzelme után homlok egyenest az ellenkezőjét valósította meg. A kialakult személyi ellentétek odáig vezettek, hogy a 1944-es vészkorszak a kamarákat megszüntető törvényét kívánták 1999-ben a Magyar Köztársaság Parlamentje elé terjeszteni. Dávid Ibolya, akkori igazságügy miniszter – jelentős nemzetközi nyomás segítségével, nem volt hajlandó ezt beterjeszteni. A miniszterelnöki hivatal által végül benyújtott enyhébb változat mindössze 4 szavazattal ment át, célja nyíltan a kamarai rendszer ellehetetlenítése volt, új választásokat és ÁSZ vizsgálatot rendelt el, megvonta a működés anyagi alapjait, elvonta a kamarai feladatokat, azokat döntő részben fővárosba koncentrálta “ügyfélbarát” módon. A törvény viszont fenntartotta a köztestületi rangot.
(A visszaállamosítás költségei a kamarai működési költségekhez képest horribilisek voltak, amelyet követően átlag 4-6-szoros állami működési költségek is megjelentek az államapparátusban a korábbi kamarai működéshez képest – adópénzből finanszírozva. Nagyobb baj, hogy a feladatok jó része az államnál kiürült, elveszett. Az ÁSZ vizsgálatok lezajlottak, és a vizsgálatok a működést, a gazdálkodást rendben találták.
A kamarai rendszer azonban nagy meglepetésre már a törvény hatálybalépését követő féléven belül ismét expanzióba került, köszönhetően a vállalkozások tudatosságának. Kétség kívül számbelileg töredékére esett a tagság, de a kamarák, még így is a magyar gazdaság GDP-jének 70 %-át képviselték. Ebben az időben a kormány kizárólag a külföldi tőke érdekképviseletét ellátó külföldi, – a küldő állam által részfinanszírozott – vegyeskamarák vezetésével tárgyalta meg a nemzetgazdaságra vonatkozó gazdaságpolitikáját. Az alakult is ennek következtében úgy, ahogy alakult. Az 1989-ben elkezdődött folyamat erősödött, mára a magyar nemzeti vagyon több, mint 70 %-a külföldi kézben van.
2001-től enyhülés kezdődött a kormány és a kamara viszonyában, ismét több állami feladat került a kamarákhoz, hogy az érdekelt vállalkozások saját gazdasági önkormányzatukon keresztül gyakorolják ezeket. Bővült az állami részfinanszírozás is. Ez évtől kezdve, még az újabb kormányváltás ellenére is a folyamat erősödik.
A kamara ellenesség a politika és a közigazgatás berkeiben folyamatos, a racionalitás legtöbbször képes ugyan felülkerekedni, de a rendszerváltás sem a közigazgatásban sem a nagy újraelosztási rendszerekben még (20 év után sem) nem zajlott le. Ennek hiányában a mindenkori politika hatalmi játékként kezeli a demokratikus berendezkedés intézményi elemeit, amely ékes bizonyítéka, hogy a Gyurcsány kormány épp a szintén köztestületi, automatikus tagságú hivatásrendi kamarák közül, a vele súlyos szakmai vitába keveredett orvosi kamarát igyekezett a korábbi minta alapján ellehetetleníteni. Egyébként az orvosi kamara is megerősödve került ki e konfliktusból.
20 év után egyértelmű minden gondolkodó, és szűkebb hazája, valamint az ország felé felelősséget érző vállalkozó számára, a globalizáció és a nemzetköziesedés negatív hatásait csak egy erős, köztestületi szervezet keretében tudja a magyar tőke kivédeni. A kamara a szakképzéstől az innovációig számos jelentős feladatot kapott, amely révén megfeleltetheti e rendszereket a magyar gazdaság igényeinek.
2010. után az új kormány a nemzeti érdekek alapján alakította ki gazdaságpolitikáját is, így a kamarai rendszer megerősítését kezdeményezte. Az automatikus tagság visszaállítása a 150 éves magyar közjogi hagyományok és az európai kontinentális szabályozás alapján ismét napirendre került. (Megjegyezzük ez már a sokadik váltás hazánkban, miközben az erős nyugati kamarák Napóleon óta azonos keretek között dolgozhatnak…) Azonban az élelmiszergazdaság hovatartozásáról vita alakult ki az érintett minisztériumok között.
2012. január 1-től törvénymódosítás alapján kötelező regisztrációt írt elő az Országgyűlés a kereskedelmi és iparkamarában.