Hornicz József a Hunor Kesztyűgyár II. számú gyárának vezető beosztású munkatársa volt, a vállalat megszűnése után társával, Szomor Jánossal önálló vállalkozásba kezdtek. A ma is működő cég kesztyűit világsztárok is viselik. Hornicz József kiemelten foglalkozott az utánpótlásneveléssel, sikeresen adta át a vállalkozói szemléletet a következő generációnak. Letette az alapokat, ráadásul úgy tudta bevonni a fiatalokat, hogy az alapvető értékeket is sikerült átörökítenie. Gyermekei a hagyományos gyártáson túl új fejlesztésekbe is kezdtek. Hornicz József munkáját Életmű Díjjal ismerte el a kamara.
– Tulajdonképpen kényszerből lettem vállalkozó, mert megszűnt a munkahelyem a Hunorban. A rendszerváltással a Hunor megroppant, az ötezer főt foglalkoztató cég nem bírta kezelni a hitelek miatt kialakult helyzetet. Mi az egyik gyárban dolgoztunk, amit privatizáltak, ám ez a privatizáció nem volt sikeres, felszámolták a céget. Rengeteg kesztyűs került az utcára, nem láttunk perspektívát abban, hogy hol lehetne elhelyezkedni. Akkor mintegy tíz maszek kesztyűs vállalkozás működött, a társammal úgy gondoltuk, hogy mi is megpróbáljuk, annak ellenére, hogy műszaki emberek voltunk, nem rendelkeztünk kereskedelmi tudással, nem voltak kereskedelmi kapcsolataink, és nyelvet sem beszéltünk. Nagy fába vágtuk a fejszénket, de aztán hamar kiderült, hogy nem hibáztunk.
– Választhatta volna azt is, hogy hátrahagyja a kesztyűs múltat, és valami újat kezd.
– Ezt egy kesztyűsnek nagyon nehéz. 14 évesen, ipari tanulóként kezdtem a kesztyűs szakmát, és hát a kesztyűsök egy kicsit más világban élnek. Fel sem merült, hogy másban gondolkodjunk.
– Mitől lett sikeres ez a vállalkozás, hogy még 28 év után is működik?
– Kezdettől fogva szerencsénk volt. Sikerült jó kapcsolatokat kiépítenünk, ígéretet kaptunk, hogy ellátnak bennünket munkával. Tíz fővel indítottuk a vállalkozást, amelyben még az elején mi is kétkezi munkát végeztünk. A hozzáértés, a szakértelem és az elvégzett munka hozta meg azokat az eredményeket, amelyek alapján lassan elterjedt a hírünk. Akkoriban még működött a Hunor, mi jobb árajánlatokat tudtunk adni, mint ők. Nagy igény volt a hatósági kesztyű gyártására, ami bérmunka volt, mi is csináltuk. De aztán a nehezebbik utat választottuk, a divatkesztyű felé indultunk el. Ehhez szükséges valamilyen szintű innováció, tudás, hiszen mindig új problémákkal kerül szembe az ember, ezeket pedig meg kell oldani. Kiderült, hogy jól választottunk, és lépésről lépésre, de folyamatosan fejlődtünk. Minden pénzt visszaforgattunk a vállalkozásba, és lassan elkezdtük a saját anyagos kesztyűgyártást is. Ahhoz, hogy állandóan jöjjenek a megrendelések, az is kellett, hogy minőségi munkát végezzünk és határidőre szállítsunk.
– Miért volt fontos az ön számára, hogy kiemelt figyelmet fordítson a következő kesztyűs generációra?
– Nem vagyok az a típus, akinek számít, hogy amit mond, annak úgy kell lennie. Viszonylag korán hoztam a cégbe a lányomat, Bernadettet, aki külkereskedelmi főiskolát végzett, és a szakmát is megtanulta. A 90-es évek végén még nem látszott, hogy gond lehet a kesztyűs utánpótlással, de a 2010-es évek elején már érződött, hogy korosodik a dolgozói állomány. Ezért is választottam mindig a fiatalabbat a felvételre kerülő munkatársak közül. Szeretek foglalkozni a fiatalokkal, annak ellenére, hogy a családalapítás és más életszakaszok sok kihívás elé állítják őket, de ezek megoldásában akkor is és most is támogatjuk a munkatársainkat. Úgy gondoljuk, hogy ha adunk, akkor kapunk is.
– Milyen szívvel tekint vissza a vállalkozói pályafutására, esetleg mit kellett volna másképp csinálni?
– Ugyanúgy belevágnék még egyszer. Voltak buktatók, a 100 fős cégből lett 50, aztán 40 fő, most 45-en vagyunk, az előző cégünket, amit közösen alapítottunk a társammal, fel kellett számolni. Szerencsés voltam, hogy akkor már mind a két gyermekem itt dolgozott, mert egyedül nagyon nehéz lett volna végigcsinálni. Azt gondolom, az a legfontosabb, hogy mentálisan erős legyen az ember. Millió döntést kell hozni, emberekkel kapcsolatban személyes döntéseket is, amik nekem is, neki is fájnak, de a cég érdekében muszáj kiállni mellette. Ezért a döntésképességnek is meg kell lennie. Én könnyen hozok döntéseket, ami hátrány is lehet, azonban a gyorsan meghozott döntés és a nem túl jó döntés is jobb, mint a meg nem hozott döntés. A buktatókat pedig el kell viselni és föl kell állni, majd továbbmenni.
– Ma mi ad örömet a munkában?
– Az, hogy vagyunk és úgy működünk, hogy nincsenek anyagi gondjaink. Egyszer egy interjúban amikor azt kérdezték, hogy mi az álmom, azt mondtam: úgy szeretném átadni a gyerekeimnek a céget, hogy ne legyen hitelünk. Most van még hitelünk, de nem azért, mert kell, hanem azért, mert mi úgy látjuk jónak. És ez óriási különbség.
K.T.