Dr. Kéri István pályafutása mindvégig szorosan összekapcsolódott Pécs és Baranya fejlődésével. Villamos automatikai mérnöki, majd közgazdasági végzettséget szerzett, a Mecseki Ércbányánál, azt követően Pécs Város Tanácsának ipari osztályán dolgozott, utóbbinál az iparpolitikáért is felelt. 1982-től a piacgazdasági átmenetben egyre nagyobb szerepet kapó kereskedelmi kamara Dél-dunántúli Bizottságának titkára lett, ahol 4 megyére vonatkoztatva feladata volt a kamara munkájának beindítása a régióban, a külkapcsolatok megteremtése, a gazdaság önszerveződését segítő munka, a helyi érdekképviseleti rendszer kialakítása, a piacgazdasági átállás elméleti és gyakorlati segítése a vállalati körben. 1988-tól a Magyar Külkereskedelmi Bank regionális fiókigazgatójaként számos fontos beruházásban segítette a térséget. 1990-től kezdve ismét aktívan részt vett a kamara testületi munkájában, 1994-től alelnökként, 2000-től 2016-ig elnökként dolgozott Baranya fejlődéséért. Számos fejlesztési stratégia és program kidolgozásában vállalt fontos szerepet, minden erejével igyekezett a gazdaság és az egyetem, az akadémia közötti érdemi kapcsolatokat megteremteni. Eredményes munkáját a nemzeti kamara Elnöki Aranyérme, a Pécs által adományozott Pro Civitate Díj, az Akadémia Ezüst Emlékérme, valamint a Magyar Gazdaságért miniszteri díj ismerte el. 2016-ban a kamara tiszteletbeli elnökévé választotta a Küldöttgyűlés.
A KAVOSZ igazgatósági tagjaként Kéri Istvánnak kiemelkedő szerepe volt a rendkívül sikeres Széchenyi hitelprogram kialakításában, elindításában. Számos országos fejlesztéspolitikai testületben képviselte a nemzeti kamarát, így dolgozott az uniós csatlakozással és az euró bevezetésének lehetőségeivel foglalkozó tárcaközi bizottságban is. Évekig munkájával támogatta a Dél-Dunántúli Filharmónia Közhasznú Társaságot is. A Pécs-Baranyai Kereskedelmi és Iparkamara Baranya Gazdasági Fejlesztéséért járó Zsolnay Díjjal ismerte el dr. Kéri István munkáját.
– Mi volt az az ambíció önben, ami miatt nemcsak a saját munkájára koncentrált, hanem a közért is tenni akart?
– Ezt az élet hozta magával. Az ércdúsítónál kezdtem a pályámat, ott megválasztottak szakszervezeti vezetőnek, és akkor valahogy „rám ragadt” a bizalom. Gondolom, ez a fajta közösségért való elköteleződés abból is adódik, hogy a világháború idején születtem, gyerekkoromban ahhoz szoktam hozzá, hogy mindenki önzetlenül segít a másikon, a szomszédon, az ismerősökön. Valahogy mindig bennem volt, hogy ne csak magamat nézzem a tükörben, figyeljek oda a környezetemre, mert akkor jobban fogom érezni magamat. Ez az elköteleződés megfért a szakmai munka mellett, nem jelentett különösebb extra felkészülést, viszont kedvezően hatott vissza a szakmai munkára is. Rengeteg emberrel találkoztam, és óhatatlanul olyan gondolatok is alakították a szemléletemet, amelyek a gyakorlati munka megvalósítása során is hasznosak voltak.
– Ilyen jelentős életúthoz bizonyára egyfajta bátorságra, az úttörő szerep felvállalására is szükség volt. Honnan tudta, hogy mikor hogyan kell cselekedni, mi lesz a helyes út?
– Négy munkahelyem volt, mind a négy zöldmezős beruházás. Ott a vezetőkkel együtt olyan emberek jöttek össze, akiknek fogalmuk se volt, hogy a részletekre vonatkozóan valójában mit kell csinálni. Egymást tanítgatva, együttműködve léptünk előre, közben folyamatosan muszáj volt tanulni, hogy az elméleti tudást is megszerezzem. Nagyon sokat jelentett, hogy még az uránbányánál műszaki diplomát szereztem, mert az egy teljesen más szemléletet ad az embernek, mint a társadalomtudomány. Az emberbe beleivódik, hogy ha valami elindul, annak látnunk kell körülbelül a végét, közben mi a teendőnk, folyamatosan monitorozni, hogy jó irányba haladunk-e, vagy pedig pályakorrekciót kell végrehajtani. Ez aztán automatikusan rutinná válik, így nem szükséges mindent újként megtanulni. Az élet saját magát is fejleszti, viszont mindig nyitottnak kell maradni, hogy az ember hagyja is fejleszteni magát.
– Egy ilyen aktív élet után le tud ülni a karosszékbe?
– Nyilvánvalóan ma már nem vállalok olyan mértékben szerepet, mint aktív koromban, de továbbra is kapcsolatban állok a kamarával. Az elnökség tagja vagyok, gyakran megfordulok a székházban, elnök úrral, főtitkár úrral átbeszéljük a szakmai kérdéseket. Az ember most már mindenféle kötelezettség nélkül sokkal nyugodtabban gondolja át a felmerülő témákat, mint annak idején, amikor hivatalból még ezernyi dologgal kellett foglalkozni.
K.T.