Február 1-én Afrika legmagasabb pontján, az 5895 méteres Kilimandzsárón meglengette a szél a mohácsi Prophyl Kft. zászlaját: a hatnapos csúcstámadás sikerrel zárult, dr. Czömpöly Tamás kutatás-fejlesztési és innovációs vezető túratársával és kísérőikkel célba ért.

A zászló szimbolikus jelentése az otthon maradt munkatársak számára, hogy apró lépésekkel is fel lehet jutni a csúcsra, azaz a cég közelmúltban megalkotott kutatás-fejlesztési stratégiája kisebb etapokban is megvalósulhat.

– Mintegy 15 éve járok rendszeresen az Alpokba vadvízi kajakozni és túrázni, ott fogalmazódott meg bennem, hogy az idei 50. születésnapomat egy fizikai kihívással teszem emlékezetessé. A Kilimandzsáró egy viszonylag könnyen teljesíthető hegy, nincsenek benne nehéz technikai elemek, tulajdonképpen a fizikai és a szellemi felkészülésen múlik, hogy valaki eljut-e a csúcsra. Egy bizonyos szintű állóképességre azért szükség van hozzá.

– Milyen volt a csúcstámadás, mi jelentett kihívást ebben a túrában?

– A Kilimandzsáró meghódítását a helyiek turisztikai programként fogják fel, így 11 kísérővel indultunk neki a túrának. Amit általában 8-9 nap alatt szoktak teljesíteni, de mivel a barátommal jó erőben voltunk, 6 nap alatt felértünk a csúcsra. Egyikünk sem járt még ilyen magasságban, úgyhogy teljesen ismeretlenek voltak a körülmények. Az utolsó, a csúcstámadás előtti táborunk 4600 m magasan volt, ott kellett volna aludni és egy kicsit regenerálódni. Ez azonban nem sikerült, részben az izgalom, részben pedig a magasság miatt, ahol nem úgy működik az emberi szervezet, mint ahogy ahhoz az oxigéndús környezetben hozzászoktunk. Ez jelentette a legnagyobb kihívást, hogy nem úgy működnek a dolgok, ahogy elvárnánk, és önmagunkhoz is nagyfokú türelemre van szükség. Már abban is kellemesen el lehet fáradni ezen a magasságon, ha az ember kikel a hálózsákból, felöltözik és kimászik a sátorból. Meg kellett őriznünk a fókuszt, hogy meg tudjuk tenni az egyik lépést a másik után. Éjfélkor kezdtük a csúcstámadást, a táborból indulva 1300 m volt a szintemelkedés. Kihívás volt folyamatosan menni, és hinni abban, hogy ilyen apró lépésekkel is célba lehet érni.

– Mi segítette át önöket a holtpontokon?

– Az, hogy tudatosítottuk a helyzetet: már kívül vagyunk a komfortzónánkon, kevés az oxigén, és vissza kellene venni a tempón, de az elménk rohan előre. Meg kellett tanulni fejben visszalassulni. Van is a helyieknek egy mondása erre: pole-pole, amit nagyon sokszor ismételgetnek, hogy lassan-lassan. Egyik lépés jöjjön a másik után, ha ezt elég kitartóan tudja csinálni az ember, nem pörgeti túl magát és kontrollban marad, akkor képes véghez vinni a tervét.

– Mi volt a jutalom a hegycsúcson, mivel szembesültek odafenn? 

– Hihetetlen érzés volt célba érni, el is érzékenyültünk. Látszólag semmi értelme sincs felmászni egy ilyen hegyre. Az utolsó tábortól hat és fél órát gyalogoltunk, nem kaptunk levegőt, fáztunk, melegünk volt, és akkor egyszer csak odaértünk. A vizuális élmény is hatalmas, mert az a látvány leírhatatlan, de hogy megcsináltuk, az óriási eufória volt.

– Mit tanul meg az ember egy ilyen kihívás teljesítése közben?

– A hegyek alázatra nevelnek, mint ahogy a vizek is. Az utóbbi 10–20 évben sokat voltam vadvízi kajakozáson, megtapasztaltam, hogy a természet hatalmas erőt képvisel, csak alázattal szabad viszonyulni hozzá. Figyelni kell a jelzéseit, mert pillanatok alatt ellenségessé válhatnak a körülmények, és az ember semmit se tud tenni. Ott a hegyen, a szélben teljesen más színezetet kapnak a hétköznapok. Amikor hosszabb időre kimozdul az ember a komfortból, nemcsak a szokásos dolgokat csinálja, hanem valami újat, akkor az egyszerű dolgok is felértékelődnek. A hazatérés után például nagyon tudok örülni egy almának vagy annak, hogy van meleg víz a fürdőszobában. A hegyen a távolba tekintünk, a horizontot fürkésszük, hogy hová lehetne továbbmenni, de ez egyfajta nyugalmat is ad. Amikor azt gondoljuk, hogy zordak a körülmények, nincs jó idő, minden ellenünk fordult, akkor is lehet olyan döntéseket hozni, ami miatt aztán jó irányba vált a helyzet. Megtapasztaljuk a kockázatértékelési küszöböket, hogy akár vissza is lehet lépni, de aztán később előfordulhat, hogy sajnáljuk, hogy mégsem mozdultunk, pedig ott volt a lehetőség. Ez a céges világra is átfordítható. Az is a túra egyfajta tanulsága, hogy apró lépésekkel nagyon sok mindent el lehet érni. Nem felugrunk a hegyre, hanem tyúklépésben felaraszolunk rá. Tulajdonképpen ezt jelképezte a Prophyl zászlója is, amit meglengettünk a csúcson. Azt szerettem volna ezzel üzenni a kollégáimnak, hogy a tavalyi stratégiaalkotást követően eljött a hegymászás, azaz a megvalósítás ideje, és igenis kis lépésekkel fel lehet jutni a csúcsra, mint ahogy mi is tettük ezt a Kilimandzsárón.