Ha valaki végignézi dr. Kiss Endre, a Szigetvári Takarékszövetkezet volt elnöke, a PBKIK Ellenőrző Bizottsága tagjának közösségimédia-oldalát, rögtön szembetűnik az erőteljes sportos vonulat. A ma 70 felett járó üzletember hol egy havas erdőben túrázik, hol egy futóversenyen rója a kilométereket, de láthatjuk csapatban lábteniszezni és Alpok-túrára indulni is. Egy-egy fotón feltűnik fia, az ismert színész, Beleznay Endre is, szintén sportos szituációban, így ilyen tekintetben elmondható, hogy az alma nem esett messze a fájától. A sport mindig is meghatározó volt Kiss Endre életében.
– A mozgás valahogy jött magától, fiúk vagyunk, állandóan mozgásban voltunk. Amikor elhagytuk az általános iskolát, a pécsi Nagy Lajos Gimnáziumban már a második évben hol kezdő-, hol cserejátékos voltam a gimnáziumi kosárlabda-csapatban. Hatalmas élmény volt, amikor megnyertük az országos középiskolás csapatversenyt, anélkül, hogy akartuk volna. De bennünk volt a hév, a bizonyítás.
– Említette, hogy mindig is sportolt, milyen mozgásformákat próbált ki?
– Korábban atletizáltam, lent a PVSK-pályán, ott szedtem magamra mindent. Futó voltam, futásban is nyertünk 16 évesen országos serdülő bajnokságot. Akkor nyílt meg a PVSK stadionja az 50-es évek második felében, ami vidéki viszonylatban még ma is kiválónak számít. Vigyáztak is rá. Imádtam futni és kosarazni. Aztán később szép lassan már nem a kosárlabda játszotta a főszerepet, sokkal inkább a futás. De szeretek kerékpározni, túrázni is. 30 éves kor után befejeztem az aktív atlétikai pályafutásomat, akkor cserkésztek be a tájfutók. Néhány barátom szervezett be a PVSK tájfutói csapatába, kíváncsi is voltam. Elvittek magukkal a Mecsekre, a kezembe adtak egy térképet, amiből kiderült, mire végigfutottam a pályát, hogy éppen ellenkező irányban tartottam a kezemben. De belejöttem és ez a szerelem a mai napig megmaradt. Még tavaly is indultam a senior világbajnokságon.
– Mit adott és ad a mai napig a sport önnek?
– Meg kellett tanulni beosztani az időt, pontosnak lenni, hiszen oda kellett érni edzésre. De mindig inspirált a jó csapat, a közösség, a teljesítmény, mert nemcsak a sportban, de a munkában is állandóan versenyeztem. Sok barátságot, ismeretséget köszönhetek a sportnak. Amikor „kiöregedtünk”, akkor pedig szurkolókká váltunk, ott ültünk a kosárlabda-mérkőzéseken a lelátón. A sportnak szerintem nagyon fontos szerepe van az ember életében, megnevel, fegyelemre tanít.
– A rendszeres mozgást a mai napig nem hagyta abba, ma milyen sportot űz?
– Most már 70 év fölött nem olyan intenzív, mint korábban, de a heti két edzés biztos, hogy belefér a programba. Márciustól október végéig vannak a versenyek, ahol 35 évtől ötéves korcsoportokban lehet indulni, így én is benevezek a saját koromnak megfelelő csoportba. Van, amikor jobban megy, máskor kevésbé, de ezért is muszáj edzeni. A sport egyébként a mai napig megnyugtat, éltet és felemel.
– Az üzleti életben volt respektje, ha valaki sportolt?
– A sport egyrészt fizikai karbantartást célzó tevékenység, hetente 3-6 edzést megcsinált az ember, attól függően, hogy mennyire ért rá a munka mellett. Az mindenképpen meglátszott a munkán, a teljesítményen is, ha valaki rendszeresen sportolt, engem is hajtott a versenyszellem, de ez az attitűd nem csak a pályán volt jelen. Pályakezdő koromban még az is előfordult, hogy ebédszünetben leszaladtam a PVSK-pályára, megcsináltam egy edzésadagot, és visszamentem dolgozni. Szerintem a sport is hozzájárult ahhoz, hogy jól bírtam az üzleti élettel járó fokozott terhelést.
K.T.