1970-től oktat a Pécsi Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Karán dr. László Gyula professor emeritus, aki aktív szerepet vállalt a helyi fejlesztési problémák megoldásában. Irányításával készült el több periódusban a regionális és lokális foglalkoztatáspolitikai és képzési stratégia, mint ahogy a Pécs fejlesztési pólus stratégiájának megalkotásában is jelentős részt vállalt. Több cikluson keresztül volt a kamara Humán Klubjának és a Szakképzési Bizottságának aktív tagja. Jelenleg a kamara Ellenőrző Bizottságának munkáját segíti tapasztalataival. 1999-ben Kiváló Kamarai Munkáért Díjat, 2005-ben címzetes kamarai tanácsosi kitüntetést kapott. A Pécs-Baranyai Kereskedelmi és Iparkamara Életmű Díjjal köszönte meg dr. László Gyula munkáját.
– Oktatói munkája mellett elköteleződött a társadalom szolgálata mellett is. Honnan volt meg önben ez az elhivatottság?
– Világéletemben egy közösségben élő, létező valaki voltam. 1970-ben kerültem Pécsre, az egyetemre, az akkori kihelyezett tagozatra – most kezdtem a 106. szemeszteremet, egyfolytában, ugyanabban az épületben –, valójában akkor találkoztam a munkaerőpiaccal, a munkaerőpiaci szereplőkkel, a munkaadókkal, a munkavállalókkal, a különböző intézményekkel. És a két tevékenység összeért. Ott vannak a munkaerőpiac különböző szereplői, akiknek eltérnek az érdekeik: ezek ütköznek, amit segíteni kell feloldani. Ugyanígy ütköznek a gazdaságban lévő különböző szereplők érdekei is, de hát egy gazdaságot alkotunk, egy munkaerőpiac vagyunk, ezeket valahogy össze kellene hangolni. Ezért azt gondoltam, hogy az én küldetésem, a hivatásom az, hogy segítséget nyújtsak ebben a szakszervezeteknek ugyanúgy, mint a kamarának, és a térségnek, ahol élek, a városnak, a megyének. Ez az én hozzájárulásom, részvételem a nagy közöshöz.
Ebből adódik, hogy amikor a ’80-as években létrejöttek a regionális kamarák, akkor én már kapcsolatban álltam velük, később a kézműves kamara engem kért fel, hogy írjam meg az első kamarai stratégiát. Egy-két alkalommal „tréningeztünk” a kézműves kamarai vezetőkkel, a velük megbeszéltek alapján állt össze a stratégia. Majd jött a felkérés, hogy a városnak szüksége lenne egy foglalkoztatási stratégiára. A kamara számára összeállítottam a szakképzési jelentést, amelynek nyomán az országos helyzetkép megszerkesztésére is engem kértek fel. Vagyis benne voltam a szakmai-tudományos közegben és a való világban is, ez jelentette az összeköttetést a szakértői munka és a belső munka között. Ez lehetett az én hozzáadott értékem. Nagy öröm számomra ez a díj, aminek az az üzenete, hogy jelenthetett valamit az általam végzett munka, amit mindvégig szívesen tettem.
– Miként hasznosultak, megvalósultak-e az ön által megalkotott stratégiák? Mi volt a legnagyobb sikerélmény az elmúlt évtizedek alatt?
– Az az igazság, hogy a sikerélményt ebben a munkában nagyon szűkmarkúan mérik. Egyszerűen azért, mert vannak, akik kidolgozzák a stratégiát, leteszik az asztalra, és pont. Hogy utána ezzel a stratégiával mi történik, hogy akiknek a kezébe kerül, mennyire tudják megvalósítani, miként alakul az élet, az eszközrendszer, a feltételrendszer, hogy a leírtak alapján alakítsák a helyzetet, az már nem a stratégiaalkotó asztala. Ugyan sok stratégiát készítettem, talán jók, talán hasznosak is lehettek, de hogy hogyan valósulhattak meg, abban mérsékeltek a visszajelzéseim. Mégis esetleg annyi, hogy ha újra én kapom a megbízást, nem lehetett rossz a korábbi. Ezek nem csak rajtam múlnak, hanem az adott közegen és a feltételrendszereken is. Egy nagy sikerélményem volt, a ’90-es években készült el a megyei szakképzési stratégia. Miután elfogadták, a megbízó, a megyei közgyűlési elnök azt mondta, hogy ő olyat még nem látott, hogy egy stratégiát a kormánypárt és az ellenzék egyaránt, feltétel nélkül és közös szavazattal megszavazott volna. Ez talán valamiféle siker, ha olyan stratégiát tudunk alkotni, ami szakmailag annyira jó, hogy mind a két oldal megtalálta benne azt, amit keresett.
– Egy életműdíj lehetőséget ad a visszatekintésre. Hogyan nyugtázza a több mint 50 éves, a köz szolgálatáért végzett munkáját?
– Nem igazán foglalkozom ezzel. Amikor jött egy kérés, kérdés, amikor volt valamiféle lehetőség, és felajánlhattam, hogy én abban tudok segíteni, akkor megcsináltam. Hogy ez mit jelent? Egypár tucat hallgatót oktattam az egyetemen. Mi lett belőlük? Hát ki tudja, remélem, hogy nem volt hiába. De igazából nincs visszatekintés. Lehet, hogy majd jó tíz év múlva, néhány pohár bor mellett úgy gondolom, hogy na, most vissza kellene tekinteni. Majd. Most még nincs itt az ideje.
K.T.