Évente 5-6000 km-t teker országúton a kommunikációs szolgáltatásokat nyújtó Hangtárs Kft. ügyvezetője, Novreczky Zoltán, aki elsősorban az agy „átöblítése” miatt pattan a kerékpár nyergébe. Az ülőmunka ellensúlyozásaként megtalált mozgásforma az egész életét végigkíséri, bár gyermekkorában több sportot is kipróbált. Sötét estéig focizott a srácokkal a grundon, később kispályás focibajnokságot is nyert csapattal, majd jött a tenisz, a futás, de a bicikli maradt az örök és állandó.
– 45 éve kerékpározom, az első emlékem erről egy fotó, amin kicsi gyerekként a pécsi 48-as téren hajtok egy 3 kerekű triciklit. Szerintem itt kezdődött a kerékpáros szerelem. Aztán jöttek sorba a „gépek”: az első kétkerekűt az akkori Szovjetunióból hoztuk és 5 évesen már nagyon szerettem hajtani. Apai nagyanyám falun lakott, az volt az igazi bicajos kánaán. Poros utak a mezőkön, fék nélküli kerékpárok, hatalmas esés a csalánosban… – ezek mind olyan dolgok, amiket a mai fiatalok talán nem is ismernek. Apám a pécsi távfűtőnél dolgozott és szolgálati kerékpáron járta a hőközpontokat a városban, azzal a Csepel felnőtt kerékpárral tanultam meg a váz alatt hajtani. Olyan 10 éves lehettem, amikor elvitt magával a nagyanyámhoz, az út oda-vissza 40 kilométer volt, egy végtelennek tűnő út hatalmas élménnyel. Innen kezdve nem volt megállás. Volt régi német és vadiúj orosz Fecske kerékpárom, aztán a 80-as évek végén vettem egy Raleigh-t 70.000 forintért, az volt az álomgép. A családunkban én vagyok az egyetlen, aki rendszeresen pedálozik, próbáltam megfertőzni a lányaimat is, de nem sikerült.
– Milyen rendszerességgel űzi ezt a sportot és milyen indíttatással pattan nyeregbe?
– Ha tehetem, mindennap tekerek, hétköznap 10–20 km, hétvégeken a napi 40–80 km is megvan. A kedvenc helyeim Orfű, Mohács, Villány, Kisújbánya, és amire nagyon büszke vagyok, az Balaton körüli 200 km 8 óra alatt, megállás nélkül. Azt gondolom, hogy ez egy amatőrtől nem rossz teljesítmény. A Mecsek a nagy szerelem, a Donátus, Dömörkapu, a Misina, Árpádtető, a Lapis, Remeterét, és így 54 évesen a pécsi Bárány út sem jelent gondot. Ha van időm, akár 3-4 órát is tekerek egyhuzamban, főleg kora tavasztól késő őszig. Télen 1-2 óránál többet nem, kivéve, ha enyhe az idő. Régebben nagyon fontos volt számomra a táv hossza és az idő. Minden fontosabb teljesítményt igyekeztem megjegyezni és folyamatosan javítani. Ma már sokkal inkább a mozgás öröme visz tovább, szívesen megállok nézelődni, hallgatni az erdő csendjét.
– Mit formált önön a kerékpározás? Mit tanult meg általa?
– Soha ne add fel! Amit elterveztem, azt mindig megcsináltam, még ha néha olyan meleg volt, hogy majdnem összeesetem. Egyszer-egyszer majdnem eléheztem vagy keveset ittam, annyira hajtott a teljesítés vágya. Ez nem jó, ezt is meg kellett tanulni, hogy magamra is fordítsak figyelmet. A másik pedig az időbeosztás, amiben sokat léptem előre. Ahhoz, hogy napi 40–50 percet tudjak kerékpározni, jól kell kihasználni a fennmaradó időt, nem lehet „lazsálni”, emellett hatékonyan kell dolgozni.
– Miként lehet beilleszteni az ember napjába a sportot?
– Ahogy öregszik az ember, az ülőmunka mellett egyre fontosabb a fizikai tevékenység. Napi 40–50 perc mindenkinek jár. Szerencsés vagyok, mert többségében otthon dolgozom, úgy osztom be az időmet, hogy mindig jusson mozgásra.
– Hogyan hat mindez az élete más területeire, például a munkára?
– A kerékpározás az egyik legjobb sport, minden izmunkat megmozgatja, hasznos a tüdőnek, a szívnek és a keringésnek. De ami a legjobb, hogy „átöblíti” az agyunkat, eltereli a gondolatainkat, ilyenkor sok új dolog jut az ember eszébe. Ahhoz, hogy folyamatosan jól teljesítsek és fizikailag is ott legyek a topon, fontos a megfelelő egészségi állapot és kondíció. Ehhez pedig nincs is jobb, mint hetente 5-ször feltekerni a TV-toronyhoz.
– A kerékpározás ha akarom, magányos, ha akarom, csapatban végzett sport.
– Én mindig egyedül tekerek. Középiskolás koromban részt vettem az Olimpiai ötpróbán, ahol kerékpáros teljesítménytúra is volt, nekem azonban nem jött be. Régebben nagyon sokat fociztam, ami, ugye, csapatsport, de a kerékpár számomra mindig is egyéni sport volt. Ha már ketten vagytok, akkor az egyik vagy lassabb vagy gyorsabb, mint a másik, és ez gondot jelent. Egyébként ha egyedül is tekerek, azért a kerékpárosok nagy családjára mindig lehet számítani. Igazán jó érzés, hogy amikor valamilyen gondja akad az embernek, ismeretlenek megállnak és felajánlják a segítségüket. Persze, ez kölcsönös, hiszen én is hívtam már mentőt balesetet szenvedett kerékpárostársamhoz vagy „javítottam meg” a kerékpárnyerget más számára. Ahogy az életben vagy a vállalkozásban, itt is egymásra vagyunk utalva.
K.T.