30 évig kosárlabdázott, még az NB I/B ifiben is játszott Halmi Csaba, a Gienger Hungária Kft. vezetője, aki egy egészségügyi probléma miatt három éve kénytelen volt elköszönni a péntek esti közös játéktól. Azóta kerékpározik, telente többször is elmegy síelni, mert mint mondja, nem tud megülni egyhelyben. Folyton szüksége van valamilyen mozgásra, egyszerűen „így van összerakva”.
– A gimnáziumban nagyon jó kis kosárcsapatunk volt, ami megmaradt mintegy harminc évig. Minden pénteken együtt játszottunk, a hét utolsó munkanapja után ez a lehető legjobb alkalom volt, hogy az ember kiadja magából a feszültséget. Sajnos egy sérülés miatt abba kellett hagynom, de a síelés továbbra is megmaradt. Négy-öt éves koromban apukám a Mecseken megtanított síelni, és azután telente mindig feljártunk a Mecsekre, mert akkor még volt hó. A gimnáziumban szinte minden külföldi sítáborban részt vettem, később minden nyári keresetemet arra fordítottam, hogy télen síelni mehessek. A mai napig a téli szezonban minden hónapban elmegyek síelni, 2-3-4-5 napra a családdal vagy barátokkal, de olyan is előfordul, hogy üzleti síelésen veszek részt. A kosárlabdát felváltotta a biciklizés, tavasztól őszig amennyit csak tudok, megyek, télen pedig marad a szobabicikli. Van, hogy körbetekerjük a Balatont, vagy a hegyikerékpárommal felmegyek a Mecsekre, a feleségemmel még tandemezni is szoktunk.
– Mi a célja a sportnak az ön életében?
– Mindig aktív gyerek voltam, valamit állandóan muszáj csinálnom. Nagyon szerettem focizni, kosárlabdázni, egyszerűen kell a mozgás, mert többségében ülőmunkát végzek. Rengeteg autózom, mint ahogy sok időt töltök az íróasztal mögött is, és egyszerűen muszáj mozognom. Mozgás közben, amikor az ember egyedül van, jönnek a gondolatok, ami a munkában, a magánéletben is előrevisz.
– Miért a csapatsportok állnak közel önhöz?
– Mert ott egymásért lehet küzdeni. Lehet valaki gyengébb egy csapatban, de a többiek el tudják vinni a célig és fordítva. Ez nagyon fontos számomra: egymásért küzdeni, és soha nem szabad föladni. Aki csapatsportot űzött, ismeri az öltözői hangulatot, az ott megtanultak bárhol, így akár az iskolában, a munkahelyen segít beilleszkedni az új helyzetekbe, egy új közösségbe. Aki közösségben sportol, sokkal könnyebben kezel olyan helyzeteket, amik egy közösségben adódnak. Kitartóbbak is, és tudják, milyen egymásért küzdeni. Ez szerintem rengeteget számít manapság. Ezt látom a fiatalokon is, hogy akiknek nem volt ilyen élményük, nehezebben illeszkednek be.
– Említette, hogy egyesületben is játszott. A sportban mi a fontos: a küzdés vagy maga a mozgás szeretete?
– Számomra a foci meg a kosárlabda élménysport volt, annak ellenére, hogy a jól sikerült támadásoknak gól vagy találat formájában megvolt az eredményük. Az egyesületi múltamban amit az edzéseken gyakoroltunk, azok a meccsen megvalósultak, és ha ráadásul még győztünk is, az óriási élményt jelentett. Rengeteget utaztunk, közben beszélgettünk, kártyáztunk, igazi közösséggé kovácsolt bennünket a sport. Számunkra talán ez volt a legfontosabb: a közösség, hogy együtt lehettünk. Másrészt amikor az ember sportol, benne van egy helyzetben, akkor csak arra koncentrál, minden más megszűnik, kikapcsol a mindennapi körforgásból. A sport számomra egy óriási örömforrás, főleg azokkal a csapattagokkal, akikből életre szóló barátok lettek.
– Ezeket a tapasztalásokat miként tudja átültetni a vállalkozói létre, a munkájára?
– Nem tudatosan teszem, de törekszem rá. Ez mindig ösztönösen jön, mert a versenyszférában is a csapatmunka az, ami sikerre vezet. Minden munkakörben emberek dolgoznak, őket is egy csapatként kell mozgatni, jól összecsiszolódni. Törekszem rá, hogy a megfelelő posztokon a megfelelő emberek legyenek, akik ha vezetők vagy középvezetők, hasonló szellemiséggel képviseljék a saját kollégáikat is, hogy be tudjanak adni a közösbe valamit, és fontos, hogy ne legyünk irigyek egymásra. Talán ennek is köszönhető, hogy eddig mindig eredményes üzleti évet tudtunk zárni.
– Az üzleti életet, a kapcsolatépítést, akár az üzletkötéseket befolyásolja-e az a fajta viszonyulás, viselkedésmód, amit a sport által elsajátít az ember?
– Szerintem igen. Egészen más a nexus egy olyan tárgyaláson, ahol ha belépek valahová, és meglátok egy régi ellenfelet a kosárlabdapályáról vagy akivel itt-ott-amott edzettem, már máshogy indul a beszélgetés. Akkor megteremtődik a lazább stílus, erről-arról lehet egy picit anekdotázni, és az biztos, hogy már egy kellemes, közvetlen hangulatban folyik a megbeszélés. Velem is előfordult már, hogy kiderült a tárgyalópartnerről, hogy ő is kosárlabdázik vagy síel, és akkor be lehetett dobni egy kis vicces történetet a sporttal kapcsolatban. Lehetett látni, hogy érzi, reagál rá, és attól kezdve megváltozott a hangulat, a szövegkörnyezet, ami mindenképpen a tárgyalás előnyére vált.
K.T.