Végeláthatatlan homoktenger, mesés óceánpart, elképzelhetetlen szegénység – szinte mindennap megélték a mélységeket és a magasságokat az idei Budapest–Bamako résztvevői, akik a 9000 km-es távot mintegy két hét alatt teljesítették. Egy kecskeméti házaspár, Varga Mihály és Varga-Dékány Alexandra a pécsi Magnus Aircraft támogatásával jutott el életük túrájára, ahol ők maguk is támogatták a helyi gyerekeket.

– 2024-ben hallottunk a rádióban egy beszélgetést Villám Géza szervezővel, aki azt mondta, hogy csak el kell határozni, ezt bárki megcsinálja. Mi meg elhittük. Megírtuk a pályázatunkat, elküldtük, és mintegy 20 perccel később jött a válasz e-mail: kezdhetünk csomagolni.

– Hogyan készültek fel az útra?

– Az egyik legfontosabb dolog volt az autó – vettünk egy 35 éves kisbuszt –, amelyet alaposan fel kellett készíteni, szinte mindent kicseréltünk, felújítottunk rajta. Ezért sem volt szinte semmilyen műszaki problémánk. Első bálozóként megpróbáltunk mindenre gondolni, volt nálunk egy nagy táska gyógyszer, rengeteg étel, beoltattuk magunkat… De arra, hogy az a környezet mit hoz ki az emberből, itthon nem lehet felkészülni. Sajnos az autóval kapcsolatos teendők elvitték az időnk nagyobb részét, így a fizikai testi felkészülést kissé háttérbe helyeztük. De a kitartásunk kompenzálta ezt a „hiányosságot”.

– Mi volt a legnagyobb kihívás, akár mentálisan, akár fizikailag az úton?

– Amikor Marokkóból átléptünk Mauritániába, a két ország között van egy 5 km-es senki földje, amelynek tényleg nincs gazdája. Mondták, hogy ha ott bármi történik velünk, ne álljunk meg, mert semmiféle segítség sincs. Az út katasztrofális minőségű, roncsok mindenfelé, és nincs semmi más, csak homok. Mauritánia egy elképesztően szegény ország, ahol a homok az uralkodó, és nem érted, hogy az emberek mégis miből élnek, egyáltalán miért maradnak ott. Ott találkoztunk az első kéregető gyerekekkel, akik végigkísérték az utunkat. Elég erőszakosan kéregetnek. Az a szegénység megfacsarja az ember lelkét. Hamar megtanultuk, hogy nagyon nyitottan kell hozzáállnunk Afrikához, mert tényleg minden teljesen más, mint amit Európában megszoktunk. De egy hét után már szinte semmin sem lepődtünk meg.  Nem számított a kényelmetlenség, hogy három napig nem fürdik az ember vagy alig alszik, mindez tényleg csak fejben dől el. Annyira meg akartuk csinálni, annyira bennünk volt, hogy ennek meg kell lennie, hogy nem volt B-tervünk. Ezt csakis így lehet, ha az ember eltervez valamit, egyszerűen nincs más lehetőség, csak az, hogy megvalósuljon.

– És mi adta az életre szóló élményt ezen a túrán?

– Mauritániában egyszer csak vége lett a civilizációnak, úgy változott a táj, mintha a Marsra kerültünk volna. Az egész országnak nyomasztó volt a hangulata, és ahogy áthaladtunk egy roppant szegény halászfalun, egyszer csak ott találtuk magunkat az Atlanti-óceán partján, ahol mintegy 50 km-t autóztunk a fövenyen. Bal oldalon a Szahara, a semmi, jobb oldalon meg ott hullámzott a víz. A leggyönyörűbb természetfilmben nem látunk ilyet, a természet érintetlen, nincs semmilyen fényszennyezés, sivatagi szél fújta az arcunkat, az érzés egyszerűen leírhatatlan.

– A rally nem öncélú kalandkeresés, hanem küldetést is teljesít. Önök kinek és miben tudtak segíteni?

– Nagyon sok iskolaszert vittünk, könyveket, füzeteket, írószereket, illetve kettő db nyomtatót, mert ott nagyon kevés elektronikai eszközhöz jutnak hozzá a gyerekek. Pénzt is adományoztunk különböző szervezeteknek. Rengeteg cukorkát, édességet, tollat, apró ajándékokat osztogattunk szét az út során, amerre jártunk. A végén az összes megmaradt gyógyszerünket egy fiatalokat nevelő intézetnek adtuk.

– Hogy találták meg szponzornak a Magnust?

– Eléggé alulbecsültük a költségeket, így hamar rájöttünk, hogy sokat segítene, ha találnánk szponzort az úthoz. Régről ismertük Boros Lászlót, a Magnus vezérigazgatóját, tudtuk, hogy vannak Afrikában érdekeltségeik, így megkerestük őket. Az első szóra segítettek. Több támogatót is találtunk, de a Magnus Aircraft nélkül nem élhettük volna át ezt a kalandos utazást.

És hogy miért tartotta fontosnak a Magnus, hogy ez az ügy mellé álljon? – Boros László vezérigazgatót kérdeztük.

– Azért támogattuk, mert ez a verseny a kitartásról, a küzdelemről, a felülemelkedésről, a hitről és a csapatról szól. Egy óriási kihívás, amelynél induláskor még nem biztos a célba érkezés. És mindezt Afrika világán keresztül kell teljesíteni. Ez az egész pontosan egyezik a Magnus eddigi életpályájával, hitvallásával, küldetésével. Afrika pedig az egyik sikerünk helyszíne. Már az első megkereséskor olyan benyomást tett ránk Alexandra és Mihály, ami azonnal elkötelezetté tett bennünket. Annyira közel kerültünk ehhez a versenyhez, hogy 2028-ra ismét neveztünk – ezúttal egy saját csapattal vágunk neki a Budapest–Bamakonak.

K.T.