Egy pályaorientációs tanácsadó…mégsem. Egy édesanya lelkesedése és szorongásai a 12. Szakma Sztár fesztiválon
Reggel 6 óra. Ébresztő, ma van a Szakma Sztár megnyitója, nekem ott a helyem. A nagyobbik kamasz gyerek nyöszörög a szobában, beteg, nem akar menni suliba. Mit tegyek? Vigyem a mamához? Egész nap telefonozni fog. Inkább jöjjön velem Budapestre. Még jól is alakulhat a napunk.
Az út elején akadozik a beszélgetés. Főleg provokál. Telefon így, PS4 úgy, meg a szuper számítógépes játékok, de különben is ő a világ legszerencsétlenebb gyereke, mert szülői jóváhagyásom kell egy játék letöltéséhez…Paksnál tartunk, beszélünk az atomerőműről, megújuló és a nem megújuló energiáról. Dunaújváros, olajfinomító. Előkerül a környezetvédelem. Meglepően jól tájékozott a gyerekem. Bevallom jólesik. Megérkezünk. Beszédek, köszöntők, koncert, taps, versenyzők fogadalom tétele. Szép, kerek, látványos, fiatalos, lelkesítő. Tetszik idén is.
Még a tömeg megindulása előtt kiosonunk a fiammal a székek között és nekilátunk megnézni a standokat. Most jön a neheze. Figyelnem kell őt, mi az ami érdekli. Mikroszkóp alatt vízibolhát nézünk, száraz jéggel füstölgő koktélt gyártunk. Tetszik neki, vegyésztechnikus, jó szakma, keresett is. A standnál álló diák lelkesen mesél, buzdít minket, hogy még mit próbáljunk ki. Irigylem Őt. Elsőre olyan szakmát talált, amibe szerelmes. Ez a legnehezebb. Eltalálni rögtön…tudni már elejétől fogva mi leszel. Tovább állunk, jön az informatika rész. Itt már mosolyog a gyerek, magabiztosan ül le a géphez, ír egy egyszerű programot, jön az eredmény, működik. Rendben van, de az informatika nem játék. Matek is kell, meg logikus gondolkodás. A következő standokon már jönnek a keményebb, kétkezi szakmák: ács, asztalos, kőműves, gépészet. Sorban állunk, mindent kipróbál a gyerek. Hegeszt, forraszt, gyalul, betont kever. Tetszik neki minden. Ahelyett, hogy „tisztulna a kép”, csak egyre jobban pánikolok, hogy lesz ebből pályaválasztás. Nézem a versenyzőket, ragyognak munka közben. Szeretik amit csinálnak, életre kel a kezük alatt az a fa, fém, tégla. Nekik is sikerült elsőre. Egyre jobban szorongok. Fiam belemélyed a mechatronikai standon a feladatba. Jól hallom!? Kérdez? Kérdést tett fel? Közben beszél hozzám egy fiatalember a duális képzésről. Annyira lelkes, hogy nem állítom, le – köszi ismerem a rendszert – hadd beszéljen. Ő is megtalálta önmagát, szereti azt amit csinál.
Hazafelé tartunk, jól érezte magát a gyerek. Visszapillantó tükörbe nézek…alszik. Hm, sok volt az élmény.
Nálam is kezdenek leülepedni a nap történései. Nyilván való, hogy az elkövetkezendő évek alatt nem feltétlenül egy szakmára kell irányítanom a gyereket. Meg kell inkább tanítanom neki, hogy rugalmasan gondolkodjon, vágjon bele mindig az „újba”, legyen mindig tájékozott, kezdeményező, kritikus gondolkodású. Arra kell felkészítenem, hogy néhány évente nyitnia kell újabb szakmák felé, ha „versenyképes” akar maradni. Élethosszig kell tanulnia, lehet, hogy 6-8 szakmája is lesz. Miért is ne? Bátorítanom kell őt, hogy legyen tisztába saját erőforrásaival, önmagával, határaival, képességeivel. Ez nem feltétlenül az iskola feladata. Ez a szülő feladata, az enyém.
