Metzger Tibor a Pécsi Szakképzési Centrum kancellárja, az általa vezetett, 13 taglétesítményt magában foglaló intézmény megalakulása óta szorosan együttműködik a kamarával, a vállalkozásokkal és a klaszterekkel. Fő célja, hogy a munkaerőpiaci igények és elvárások alapján a fiatalokban valós karrierkép alakuljon ki és minőségi oktatásban részesüljenek. Elkötelezett a helyi vállalkozások emberierőforrás-utánpótlás problémáinak megoldásában, a megyei szakképzés színvonalának folyamatos emelésében. Metzger Tibor munkáját a Pécs-Baranyai Kereskedelmi és Iparkamara Angster József Díjjal ismerte el.
– Milyen irányelvek, önmaga számára megfogalmazott célok alapján végezte eddig a munkáját?
– Van egy általános vezérlőelv az életemben, amihez igyekszem tartani magamat, ez pedig a másokkal szemben megnyilvánuló bizalom. Emellett még ma is kijelenthetem, hogy érdekelnek az emberek, és ez a figyelem valamiért hálára talál. Megosztják velem a problémáikat, az örömüket, a nehézségeiket, és a bennem lévő segítőkészségből adódóan igyekszem mellettük állni.
– A szakképzés folyamatos változásban van. Miként lehet az új, országosan meghatározott elgondolásokat a baranyai viszonyok között érvényesíteni?
– Magam is a szakképzés egyik intézményének voltam az igazgatója, korábban elég sokáig az igazgatóhelyettese, úgyhogy a folyamatos változás a közegünkké vált. Persze, van, aki azt mondja, hogy már túlzásnak tűnnek ezek a változások, de ha egy pillantást vetünk a szakképzés pillanatnyi állapotára, akkor nem hiszem, hogy van olyan ember, aki jó szívvel állítaná, hogy minden maradjon így. Márpedig ha változtatni kell, akkor változtassunk, és fogadjuk el, hogy azok az emberek, akiket ezzel megbíztak, a legjobb szándékuk és tudásuk szerint generálják az újdonságokat. A mi dolgunk az, hogy kövessük a folyamatokat, mert valószínű, hogy ők egy tágabb perspektívából tekintenek a szakképzésre, így tudják, hogy mit miért csinálnak.
– A munkája szorosan kötődik a fiatalokhoz.
– Nagyon szerencsés dolog, hogy az ember fiatalokkal foglalkozhat, még ha a mostani funkciómban nem is találkozom velük annyit, mint korábban. Azt gondolom, hogy nekünk, tanároknak az a dolgunk, hogy adekvát módszerekkel és módon forduljunk a fiatalok adott állapotához és hogy azokat a perspektívákat mutassuk meg számukra, amelyek az adott lehetőségből reálisan megrajzolhatók. Ha ugyanis ezek a képek irreálissá válnak, tapasztaljuk, hogy a gyerekek nagyon gyakran félre futnak. Igyekszünk őket azzal a helyükre tenni, hogy esetleg egy kevésbé látványos karrier elérése hosszú távon nem zárja le bármilyen karrier elérésének a lehetőségét.
– Miként tartható meg ennyi éven keresztül a lelkesedés, a motiváció, ami önt jellemzi?
– Egyrészt izgat, amivel foglalkozom, másrészt ahogy említettem, van bennem egy segítőszándék és ha segítek másnak, az nekem is jó.
– Mi a legfontosabb kihívás ma a megyében a szakképzést tekintve?
– A szakképzési rendszer legnehezebb kérdése a beiskolázás. Azok a perspektívák, amelyeket maguk elé festenek a gyerekek, és amelyek gyakran nem adekvátak az állapotukhoz, illetve az a lehetőség, amelyet a szakképzés kínálna, gyakran nem világos számukra. Mint ahogy az sem, hogy milyen megélhetési módozatok tárulnának fel, ha ennek a mélyére néznének. Ha valaki egy kétkezi munka mellett dönt, ez alatt egy magasabb szakképzettséget is értve, az nagyon komoly egzisztenciát tud teremteni magának, amellett, hogy közben ideje és lehetősége nyílik kiteljesedni, akár egy egész más területen is. A szakképzés ilyen értelemben nem valamiféle zsákutca, hanem valaminek a megnyitása, egy lehetőség.
Kis Tünde