Gyerekkora óta sportol, számos mozgásformát kipróbált, de sem a karate, sem az úszás, a fallabda és a tenisz sem tetszett, így a foci lett Marton Ferenc kamrai küldött, a 2019-ben százéves Pécsi Vasutas Sportkör kommunikációs munkatársa sportága. Volt játékos nagy- és kispályán, játékvezető és sportszervező, például a pécsi városi kispályás labdarúgó-bajnokságot korábban ő szervezte. „Fiatalabb” korában hetente három-négy alkalommal is pályára lépett, jelenleg heti egyszer-kétszer jut el játszani. Mint mondja: ahogy nő az életkor és a testsúly, úgy zsugorodik a pálya mérete, ahol szeret és/vagy tud játszani. Jelenleg a 4 a 4 elleni játék a nyerő számára.
– Szerintem a sport elképzelhetetlen győzni akarás nélkül. Ha pályára lépek, minden esetben nyerni szeretnék, mindegy, hogy tétmeccsről vagy baráti sörmeccsről van szó. A pályán nincs barátság, ott csak a győzelem számít, természetesen sportszerű keretek között; a barátkozásra a meccs után lesz idő. Persze, fontos a mozgás öröme, de „céltalanul” semmit sem szeretek csinálni, a sportban pedig mindig a győzelem a cél – válaszolja Marton Ferenc arra a kérdésre, hogy versenyző típus vagy csak önmaga örömére mozog-e.
– Volt hagyománya az iskolában vagy a családban a sportnak?
– A családunk nem volt különösebben sportos, de én gyerekkorom óta mozgok. Nem emlékszem, hogy mi adott lökést ahhoz, hogy elkezdjem a sportot, de a gyerekeimnek már „kötelező” mozogniuk. Bár egyik sportágat sem erőltettem, csak azt, hogy rendszeresen mozogjanak, végül úgy alakult, hogy mindhárman focizni szeretnek, még a kislányom is.
– A sport a munkájában is jelentős szerepet játszik. Ott milyen tapasztalatok érték, mivel teszi teljesebbé a sportolók életét az aktív mozgás, a szervezett sporttevékenység?
– Külön kell választani a tömegsportot az élsporttól: utóbbi professzionális tevékenység, ami ugyanolyan munka a sportolónak, mint az útépítés a kubikosnak. Persze, a tömegsportra is jellemző könnyedség, játékosság az élsportolókra is igaz, de a valóban sikeres sportolók ugyanolyan erényeket kell, hogy csillogtassanak, mint bármely más szakmában: jó mentális felkészültség, koncentráció, alázat, szorgalom. Ami a sportolóknál ehhez extraként jön, az a fizikális felkészültség.
– Milyen többletet ad az ön számára a sport? Mi motiválja a mozgásban?
– Kiváló stresszoldás: a szellemi munka után felüdülés a testmozgás. Mivel csapatsportot űzök, ezért fontos a társaság is, nemcsak a pályán, hanem azon kívül is: az öltözői vagy a meccs utáni ugratások, beszélgetések is kiszakítanak a mindennapokból. Elengedhetetlen az egészségmegőrzés miatt is: sajnos az életmódom elég mozgásszegény, ezért muszáj elmennem minden héten kicsit játszani. Törekszem is arra, hogy időt szakítsak a sportra, ha ez nem sikerül, akkor érzem a hiányát: feszültebb, és furcsa mód, fáradékonyabb is vagyok.
– Mit tanult meg a sportolás által, ami az élete más területére, pl. a munkájára is kihat?
– Csak triviális dolgok jutnak az eszembe: a kitartást, a küzdeni tudást, a szorgalmat, az alázatot. Talán csapatsport-rajongóként a csapatmunka fontossága, a másik sikerének való örülés és a csapaton belüli kohézió is ide sorolható, mint olyan érték, amely az élet egyéb területein, akár az üzletben is nélkülözhetetlen.
– Miként támogatja az üzlet- és kapcsolatépítést a sport?
– Rengeteg ilyen tapasztalatom van: a mai napig rendszeresen „élek” a korábbi sportkapcsolataimból, legyen szó egykori fallabda edzőpartnerről, játékostársról, vagy játékvezető kollégáról. A csapatsport demokratikus dolog: az egyetemi tanár ugyanott liheg a pályán, ahol a gyári szalagmunkás. Ez összehozza az embereket, bizalmat épít közöttük, ami a civil életben is kamatozik. Nekem a legtöbb ilyen kapcsolatot a városi kispályás bajnokság hozta, ott heti rendszerességgel több száz emberrel találkozhattam, a legtöbbjükkel a mai napig jó viszonyban vagyok, és ha kell, kölcsönösen segítünk egymásnak.
Kis Tünde