34 évig volt igazolt sportoló a Bikali Élménybirtok létrehozója, vezetője, Kollár László, aki gyerekkorában a labdarúgással kötelezte el magát. Profi sportkarrierje alatt nyugat-európai csapatokban is játszott, a mérkőzéseken, edzéseken szerzett tapasztalat, a csapatban működés a mai napig meghatározza az életét. A bőrlabdát időközben felváltotta a túracipő, a szabadban való gyaloglás kiváló megoldás a pszichés feszültségek levezetésére.
– A mi korosztályunk számára a sportolási lehetőséget leginkább az iskolaudvaron játszott foci jelentette abban a kis faluban, amelyben felnőttem. Ez volt számunkra a közösségi élet, és aki tehetségesebb volt, az utána ezen a vonalon tovább mehetett. Budapesten az Eötvös Gimnáziumba jártam, ez kiemelt státuszt jelentett, így lejárhattam a Budapesti Honvéd edzéseire, ahol marasztaltak, mert láttak bennem valamit. Egy idő után átkerültem a BVSC-be, majd Nyugat-Európában folytattam a focis pályafutásomat. Amikor vége lett, 48 éves koromig igazolt játékosként voltam jelen a BVSC öregfiúk kiemelt csoportjában – foglalja össze röviden labdarúgó karrierjét Kollár László.
– Miért volt fontos az ön számára, hogy csapatban játsszon?
– A mai napig is igaz, hogy mi, vidéki emberek egymásra vagyunk utalva. Gyerekkoromban nyilvánvaló volt számunkra, hogy akinek volt biciklije, az a másikat a biciklije vázán vitte, de ugyanúgy megosztotta a többiekkel a labdáját, mint ahogy az is természetes volt, hogy ahhoz mentünk be zsíros kenyeret enni, aki épp a legközelebb lakott. A mi világunkban csapatban, közösségben léteztünk, és ez meghatározó volt számomra.
– Mire tanította meg a sport, a folyamatos kihívások, a küzdelem?
– Itt nagyon fontos alapszabályok vannak, az első és legfontosabb, hogy ez egy csapatjáték. Amikor 14 évesen a Honvédhoz kerültem, az egyik meccsen hibázott a középhátvéd, én pedig vehemensen rászóltam, hogy hogy tehette ezt. Két percre rá három méterre előttem felpattant a labda, üres volt a kapu, én mégis fölé lőttem. A középhátvéd odajött hozzám és visszakérdezett, hogy hogy lehetek ilyen szerencsétlen. Ekkor egy életre belém ivódott, hogy ha csapatjátékban szeretnél részt venni, az nem megoldás, hogy leordítod a másik fejét. Ez egy roppant komoly tanítás volt a számomra, és ma is érvényes, amikor több mint 130 munkatárssal dolgozom együtt. Azt is megtanultam, hogy amíg nem fújják le a meccset, addig nem szabad feladni, sem reménytelennek elkönyvelni a helyzetet. Rengeteg példa van rá a futball világából, hogy komoly, döntőben játszott meccseken két perc alatt, akár a 91. és a 93. percben megfordította a csapat a mérkőzést. Szintén tanulságos, hogy a labdát kétféleképpen is lehet továbbítani a másiknak: 40 m-ről oda lehet szaladni a másikhoz és 1 m-ről lepasszolni, de oda is rúghatom 40 m-ről. A cégeknél is ez a helyzet, hogy meg kell tanulni jól kezelni a helyzeteket, és lehet egy céget úgy is irányítani, hogy nem én csinálok benne mindent. Ezt a gondolkodást kiválóan át lehet hozni a sportból, mint ahogy az egészséges életmódot is, hogy nem lehet éjszaka bulizni, mert akkor másnap nem tud megfelelő szinten teljesíteni az ember.
– Ma hol van az életében jelen a sport?
– Ma a gyaloglás a fő sportágam. Egy héten egyszer biztosan kimegyek a természetbe, és minimum 10 km-t gyalogolok. Ehhez hozzájön a mindennapos jövés-menés, a tavalyi és az idei éves átlagom naponta 16 ezer lépés. Ez az egészség szempontjából is fontos számomra. És nemcsak azért számít, mert fittebbé válik tőle az ember, hanem pszichés oldalról is megvan a jelentősége: leginkább ezzel tudom levezetni a felgyülemlő feszültségeket.
– Az ön által létrehozott élménybirtokra van-e hatása ennek a sportos életmódnak, az ezzel összefüggő gondolkodásnak?
– Igen, minden napomat és gondolatomat áthatja ez a fajta gondolkodás. Ebben a versenyszellem ugyanúgy benne van, mint az, hogy a mérkőzés után le kell vezetni, tehát a pályáról lejövet nem ülök le rögtön a padra. Az nálam nem fordulhat elő, hogy egész nap idegeskedtem, majd odaülök a tévé elé két sörrel. Inkább megyek néhány kört a szabadban.
– Ezek szerint arra is szüksége van, hogy egyedül legyen, mert a gyaloglás magányos tevékenység. Az üzletépítést valamilyen módon befolyásolja a sportos mentalitás?
– Abszolút, azt szokták mondani, hogy az őrültek vonzzák egymást. Az a fajta lendület vagy elkötelezettség, amit képviselek, és azok a vállalkozók, üzletemberek, akik hasonlót képviselnek vagy szeretnének képviselni, nyilván csatlakoznak ehhez, valahogy odakeverednek mellém. Látják a lendületet, kicsit ők is szeretnének ilyenek lenni. Megkérdezik, hogy eljöhetnek-e megtanulni ezt az ambíciót, ami nekem van, én meg azt válaszolom, hogy persze, jöjjenek, csináljuk. Így létrejöhetnek üzleti kapcsolódások is.
Kis Tünde