Eddig 23, köztük két amerikai Forma-1-es versenyen dolgozott sportbíróként Kovács Gábor, a pécsi Kovács cukrászda „mestercukrásza”, aki már készül a következő szezonra. 27 évvel ezelőtt látta az első Forma-1-es futamot a tévében, ami szinte megbabonázta. Amikor a Mecsek Rallye szervezőbizottsága sportbírókat keresett, megszerezte a képesítést és Faluvégi Péter versenyigazgató révén bejutott az első Magyar Nagydíjas versenyére. Azóta minden évben ott van a hazai futamon, sőt tavaly és idén az amerikai fordulóra is eljutott.
– 2003-ban még gyalogos beavatkozóként vettem részt a Hungaroringen. A sportbírók három nagy csoportra oszlanak, vannak a boxutcában; sportbírói poszton, illetve a gyalogos beavatkozóként dolgozók, utóbbiaknak kell oltaniuk, ha kigyullad egy autó, vagy emelős gépekre kötni, esetleg kézi erővel mozgatni a kisodródott vagy megálló versenyautókat. 2018 után felkerülhettem posztra is, az ott dolgozók adják a zászlójelzéseket. Ma már szinte csak itt vagyok.
– Ehhez időközben még milyen tudást kellett megszerezni?
– A sok éves tapasztalatot. Mindenki, akivel együtt dolgoztam, rengeteg energiát tett bele, hogy profi legyen, a magyar sportbírókról köztudott, hogy jól képzettek. A Hungaroring és az MNASZ sportbírói bizottsága is sokat tesz a szakmai tudás átadásáért, és az idősebb sportbíróktól is tanulhatunk.
– Mi vonzza ebben a világban, ebben a sportban?
– Maga a Forma-1 szeretete, a rajongás, hogy tulajdonképpen ugyanolyan közel vagy még közelebb vagyunk az autókhoz-versenyzőkhöz, mint a tévékamerák. Ott száguldanak el tőlünk három-négy méterre helyenként 300–320 km/h sebességgel, ez egy különleges érzés egy autósportot szerető embernek. Emellett az évek alatt számos élmény ért, volt, hogy Fernando Alonso autóját toltuk fel az utolsó kanyarból a bokszutcáig vagy Nico Hülkenberg balesetes autóját emeltük ki. A pilótákhoz természetesen nem lehet csak úgy odamenni a boxutcában, de vannak olyan helyek, ahol találkozhatunk velük. Hatalmas élmény volt számomra, amikor a kedvenc pilótámmal, Michael Schumacherrel többször is személyesen találkozhattam.
– A versenybírók felelősségteljes posztot töltenek be. Mit profitál az ember ebből a munkából?
– A versenyzők profizmusát, hozzáállását, hogy mindent erre áldoznak, szerintem át lehet ültetni magunkba. Attól a pillanattól kezdve, ahogy csütörtökön megérkeznek a pályára, átváltanak, és látszik a viselkedésükön, a vezetésükön, hogy az első métereken is már 100%-ig koncentrálnak. Mindez addig tart, amíg a vasárnapi futamon vissza nem térnek a boxutcába.
– Hogyan kell készülni a versenyekre? Kell-e fejleszteni az állóképességet, a koncentrációs képességet?
– Állóképességre szükség van, mert ha az ember beavatkozóként dolgozik, kell tudni futni a 6 kilós tűzoltókészülékkel, és az autók kimentéséhez is kell a fizikai erő. Mindig a biztonságra törekedve kell dolgozni, és erősen koncentrálni. Főleg a zászlós poszton fontos figyelni, mert ott a legkisebb szabálytalanságot is jelenteni kell. Erős koncentrációt is igényel az autók ilyen hatalmas sebesség melletti beazonosítása. Szerencsére adottságom a jó számmemória, illetve a koncentrációs képesség. A legfontosabb, hogy úgy álljunk hozzá, hogy mindig van mit tanulni, a versenyeken nem lehet csak rutinból jelen lenni.
– Hogyan jutott ki az USA Nagydíjra?
– Tavaly volt az első alkalom, hogy részt vettem az austini versenyen. Az egyik hungaroringes sportbíróval érkeztem, és amikor véget ért a futam, az ottani versenyigazgató azt mondta, hogy jövőre is szeretnének bennünket a csapatban látni. Idén már a szombati sprintverseny előtt felkértek a jövő évi futamra. Ez hatalmas megtiszteltetés.
– Hogyan lehet mindezt összeegyeztetni ezt a családdal, a vállalkozással?
– Az amerikai versenyek idején általában egy hétig vagyok távol, és ezt a családom teljes mértékben támogatja. Édesanyám ilyenkor dupla munkát vállal, hogy a vállalkozásnál is minden flottul menjen. Nagy szerencsém van a családommal, hogy mellettem állnak és hagyják, hogy ennek a szenvedélyemnek is éljek.
– Nemcsak az autósporthoz, hanem a kézilabdához is van kötődése.
– Általános iskolás koromban kézilabdáztam, de egészségügyi okok miatt elszakadtam ettől a gyönyörű sporttól. Tavaly októberben azonban a kislányom a Kozármisleny Sportegyesület játékosa lett, és ellátogattunk néhány mérkőzésre is. Egyszerűen beszippantotta ez a világ, de minket is, mert egy hihetetlenül jó közösséget ismertünk meg. A sport szeretete, a közvetlenség, barátság, amivel a játékosok, a stáb és a szakmai vezetés fordul mindenki felé meggyőzött, hogy mellettük van a helyünk. Így szeptembertől, amikor elkezdődött az NB I-es idény, már hivatalosan szponzorként vagyunk jelen. Nagyon örülök, hogy visszatért az életembe ez sport, ha ilyen formában is.
